Dr. Fabiny Tamás prédikációja a faültetéskor

„Neki [Jézusnak] növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (Jn 3,30)

Kedves Testvérek!

Növekednie kell… Természetesen ez igaz erre a fára, amit most ültetünk…

És az apostoli ige is igaz: „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta” (1 Kor 3,6)

Elég nagy ez a fa, de – a biológia törvényeinek megfelelően, és ami reményünk szerint is – még növekednie kell. Egyre nagyobb és lombosabb fák kell hogy benépesítsék ezt a wittenbergi Luther kertet.

Persze tudjuk: Keresztelő János egészen más értelemben mondta ezt a mondatot. Ha nála fával kapcsolatos metaforát keresünk, akkor ezzel éppenséggel ellentétes tartalmat találunk „a fejsze a fák gyökerén van… minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik” (Mt 3,10).

Keresztelő János jól tudta: Jézusnak kell növekednie, neki pedig kisebbé lennie.

Miként alkalmazhatjuk magunkra ezt az igét? Diaszpóra-helyzetünket magyarázhatjuk ezzel? Általában a kisebbségi létet? Ezzel talán jó lesz vigyázni, mert könnyen kiderülhet rólunk, hogy valójában kisebbrendűségi komplexus gyötör minket. Egyházként nem ajánlatos belesétálnunk abba a csapdába, amelyet magyar politikusaink néhány évvel  ezelőtti vitája jelentett: a „merjünk nagyok lenni” – „merjünk  kicsik lenni” hamis alternatívájára gondolok. Ebben az összefüggésben hadd javasoljam azt, hogy merjünk akkorák lenni, amekkorák éppen vagyunk.

Ennek hiányában csak kompenzálunk, és magatartásunk talán nem lesz egészen hiteles és őszinte. A „nekem kisebbé kell lennem” vezérelvnek belülről kell fakadnia, és nem lehet olyan, mint amikor egy lakli emberként leguggolunk és ezt mondjuk: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én…”
Ugyanígy nem kell Lutherből mesterkélten óriást faragnunk. Tudjátok rólam, hogy őszintén becsülöm Reményik Sándor költészetét, de meg kell vallanom, hogy a reformátorról írt Az óriás versével nem igazán tudok mit kezdeni. „Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!” – ez volna Luther szerepe? A wittenbergi Gulliver a liliputiak országában? Azt hiszem, Luther maga is tiltakozna ez ellen, és az ő „solus Christus” tanítása másról sem szól, mint Keresztelő János szavának érvényesítéséről: „Neki kell növekednie, nekem pedig kisebbé lennem.”

Mindennek látszólag ellentéte az a merész installáció, amelynek keretében – Ottmar Hörl akcióművész ötletére – 800 darab kicsi, 98 cm-es Luther-figurát állítottak ki Wittenberg főterén, a felújítás miatt elszállított, 19. századi hatalmas Luther és Melanchthon bronzszobor helyén. A felháborodott vélemények mellett olyanokat is olvastam, hogy ez a 800 kisméretű Luther-szobor az elé a kérdés elé állítja a wittenbergieket: van-e még 800 evangélikus a reformáció városában, akik egy-egy szobrocska mellé tudnak állni.

A wittenbergi főtér Luther szobra – mind az eredeti, mind a 98 cm-es – a nyitott Bibliát tartja kezében, ami jó üzenet. Ennél is konkrétabb a városi templom híres Cranach-képe, amelynek prédikáló Luthere a megfeszített Krisztusra mutat. Mintha ezt mondaná: „neki kell növekednie, nekem pedig kisebbé lennem”. Mint ahogy éppen ezt a gesztust fejezi ki Matthias Grünewald isenheimi oltárképe, a Keresztelő János mögött olvasható piros betűs felirattal: „illum oportet crescere, me autem minui” – neki növekednie kell, nekem kisebbé lenni.

Kedves Testvérek!
Faültetésünk alkalmából eszünkbe kell, hogy jusson a Luthernak tulajdonított sokat idézett mondat: „Ha tudnám, hogy holnap elpusztul a világ, még ma ültetnék egy almafácskát.” A budapesti Fasori Gimnázium díszterme előtti szobor is ennek a – vélhetően – Luther-apokrifnak állít emléket. Nekünk, magyaroknak talán József Attila Kertész leszek című versének sorai is eszünkbe juthatnak erről: „Ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág”.
Csernobil és Fukusima után talán nem is olyan abszurd a vers vagy a Luthernak tulajdonított mondat felvetése.  Aki azonban fát ültet, az bízik a jövőben. Minden baljós prognózis ellenére az életre szavazunk. Ám mi semmiképpen sem csak a pusztulást látjuk, hanem az új teremtést is. „A régiek elmúltak, és én íme, újjáteszek mindent”, mondja az Úr. Ez a kinyilatkoztatás adja meg az igazi értelmét  David Attenborough brit természettudós immár klasszikus mondatának is: „A földet nem apáinktól örököltük, hanem unokánktól kaptuk

kölcsön.”

Kedves Testvérek!

E „kölcsönkapott föld” e szép helyén, a wittenbergi vártemplom tövében valósul meg a Luther kert. Mindez eszembe juttatja az Asztali beszélgetések egy epizódját, amelyben Luther is a fák gazdagságával példálódzik:
„Egyszer a tiszteletre méltó Martin Luther doktor úr azt mondta Philipp Melanchthon és Justus Jonas doktor uraknak és másoknak a Bibliáról vagyis a Szentírásról, hogy az olyan, mint egy tágas, nagy erdő, melyben sok és minden fajta fák nőnek, és ezekről sokféle termést és gyümölcsöt lehet szakítani. Mert bőséggel van a Bibliában vigasz, tanulság, figyelmeztetés, intelem, ígéret és fenyegetés. Ám ebben az erdőben olyan fa nincs, amelyet ő, Luther doktor, meg nem rázott s amelyről néhány almát és körtét le ne szakított volna.” (Asztali beszélgetések, 13)

Jó sétálni egy ilyen kertben, amely tehát a Szentírás gazdagságát idézi meg. És jó sétálni egy olyan kertben is, amelynek fái a világ evangélikusságát, vagy még szélesebben, a világ keresztyén egyházainak sokszínűségét jeleníti meg. A mi egyházunk fája sem gyökértelen. Hiszem, hogy – megannyi veszély ellenére is – virágba borul és termőre fordul ez a fa. Mert boldog egyház az, amelyik

„nem jár a bűnösök tanácsa szerint,

nem áll a vétkesek útjára,

és nem ül a csúfolódók székére,

hanem az ÚR törvényében reménykedik,

és az ő törvényéről elmélkedik éjjel és nappal.

Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa,

amely idejében megtermi gyümölcsét,

és nem hervad el a lombja.

Minden sikerül, amit tesz” (Zsolt 1,1-3)
Ámen.